A 66-os égi őrjárat

(T)uránusz az imbolygó, szarvára tűzi a lázadást, minden korlát recseg és ropog, a sötétség utolsó vára pincéjéig összedől. A gyűlölet robban darabokra, porrá lesz mi porból vétetett.

A szereteted lázad fel mostan, végre megmutatni önmagát, fogait csókokkal mossa, mutatja eddig titkolt lelkét, látod sugárzó, brokát.

És újra a tiszta lélekzetet élvezed.

Ne féljetek, akik igazak álmát aludták, most azok, Akik Azok, ébredésébe térnek, nem az Isten siratja a régit, hanem jelenléte könnyezi meg a megérkezését, melyek csak tengernyi patakokba férnek.

A démonok rendje a romhalmazba zárva, de ítélet nincs ott, tölti időtlen lepecsételt sorsát.

Nincs már halandó, ki feltörné, újrahívná, mert Magországnak, soha nem volt Pokla és a Pokolnak se lehet soha, ami Magország.

A Magországot látom, látom amint felvirul, hajnalába kutyája nem nyalogatja sebét, hűsége szeretőn simogatja ebét, és az csillagává változik, lássa meg az is aki örök éjszakából megtért.
És kéklő Szíriusz és türkiz Plejádok és arany Arkturusz alatt most már mindenki a maga életéért áldozik,

Magához ölelheti Szer-ét.

Én Az Aki Örökké Vagyok, Az Egy Aki Időtlenben állok

Be és kiömlök mint Mindenség szentje

És vicsoroghatnak rám fenyegetőn, A titkos-brutálok...
A Szeretettel Minden Vagyok, s hová vágyok oda szállok

Nem hatnak rám földmozgások és csinált fagyok

Mindenkiben énekelek és senkinek sem ártok.

Őrjáratba küldöm a 66-ban felváltani helyi énem, helyett az Egy-Én rengeteg.

Hogy élje itt a mennyországát az igazi: és ez így van fényem

13 lovag tűnik fel az égen: 6 férfitestben, 6 nőiben, és a 13. maga az Istennő.

A Kerekasztal felvirágozva, megterítve vár rád a reggeli, az első.
Szolgáltad már elmédet eleget, Idő van: a szíved templomából a Kegyelmed integet.

A Jupiter az elmét a bölcsességre vezérli. Az Élet könyve újra hozzáférhető.

Minden oldalában az Én Vagyok, ragyog, és nincs többé elő meg utószó, csak cselekvés a tartalom és abban a szív az erő, a próféciákba bevésett teremtő hatalom.

A maja beszédet már mindenki megérti, és a Szfinx újra felveszi oroszlán fejét.

Hiawatha, Arthur kardját előássa, és a népek egybegyűlnek nemsokára megint.

Kinek és hánynak adta Mihály a kardját, emlékezd meg mindegyik nevét, nevük szerint.

A folyó, a tenger újra felölti szeretet testét és szeresd az áradását, mert abban van az ételed.

Dalolóhegy lélekzetét tüdődbe adja, fényed pezsegi újra forrásaidból, a mag-értelem.

Gyümölcsöt, angyal, mennyit ígértek, de sorra kivágták a fákat, amint az isteni porzás ideje eljött.

Vághatják, vághatják, de nem az égígérő fákat, azok fölött őrköd az örök kegyelem, és abban nincs múlandó időd.

Minden eddigi bolond felveszi királyi ruháit, és minden eddigi király utolsó bolonddá válik.

A legfőbb jónál majd meglátod, megakad a szerencsekerék.

Minden összeáll, ami összetartozik, és minden, ami ettől idegen az leválik.

A Hold kiönti vizeit, és művészetté ezüstöl, ami van élet, az költőként szól,

és megénekli  minden kincsedet. Helyet cserél a tér és az idő, és a Hold megmutatja láthatatlan arcát majd édenibe Vénuszol, s mindenből a szeretet forrása kitör.

A Kos feltöri az évezredek sötétségét, a fátyol kiszakad, többé nem lehet összevarrni, és a teremtés Istennő Teljesfénye korlátlanul ömlik áldott Földanyánkra, az örökké virradat lészen minden éjszaka, és az ég továbbra is szétszakad.

És nem akarsz már akarva akarni.

A vizekbe fagyasztott érzelmek felrobbannak, hihetetlen gőzfellegek kúsznak az égen.

Az emberek először megrémülnek, majd aláállnak az aranyesőnek.

Úgy, mint régen kezet csókol a férfi a nőnek, a férfiak meg a nők szívében égnek.

Istennő az Embereit, Istenné koronázza, a mezők tele ibolyával, jázminnal és sáfránnyal, és égi fokhagymával. Mindenki király és királynő.

Az Ibolya Láng gyógyítja a múltat, levendulával.

Ölembe kaplak: FÉNY

MAGAM ÉVÁ teszem

És Te Fényem MAGADÉVÁ

MAG AZ ÁDÁM

MAGA DÉVA

MAGAD ÉVA

Így isteni nászban megérkezem

Innentől kezdve szíved daloljon szabadon, őszintén, nincs már olyan erő mely térdre kényszerít.
A Fény Gyermekei, az Egyszívből valók mind itt vannak és összegyűlnek, úgyhogy még mozdulniuk sem kell érte egy picinyt.

Elektromos, tűz, mágneses, víz mi eddig elkülönül, szétfeszíti azt, és robbanásban egyesül.

Ekkor a fény előbújik újra, megmutatja önmagát: világít a víz, lebegtet a tűz és istenült koronával ajándékozza Földanyát, megfényesít mindenütt.

Vedd észre mennyi kapun keltél át, de egyen sem léptél ki, mert e világban még nincs kijárat, míg be nem épített szíved magzatával, ki ha itt felnő világok világával nemesül, és eggyé válsz a mindenség alapzatával.

Sosem voltál, és sosem leszel egyedül.

Sosem voltál, és sosem leszel egyedül

(De La Rose Nostra Damii Yannah)

2010:6:6